Ha véletlenszerűen megkérünk valakit, mondjon egy szót, ami először eszébe jut a pszichológiáról, valószínűleg Freud nevét kapjuk válaszként. Ki nem hallott vagy olvasott már az idős, szemüveges, ősz szakállas professzorról? Az orvosról, aki miatt a pszichológus mesterségről a díványon fekvő beteg, és a kényelmes karosszéken hintázó szakember szimbiotikus kapcsolata jut eszünkbe. Freud, a 20. századi mélylélektan úttörőjének zászlóshajója. A „tudattalan” megalkotója és a pszichoanalízis prófétája. De mi is volt az a szociokulturális közeg, amiben létrejött és amely előmozdította e radikális eszme rohamos fejlődését? Ahhoz, hogy ezt jobban megértsük, érdemes szemügyre venni a XIX.-XX. századi Európát.

A viktoriánus kori Anglia, Ferenc József monarchiája vagy éppen I. Vilmos porosz király íratlan etikái piedesztálra állították az emberi eszményképet, melyet minden valamirevaló, művelt, a humánumot tisztelő lénynek be kellett tartania. Ezek gyakran az emberi természettel teljes mértékben ellentétes álláspontot képviseltek. A XIX. - XX. századi filozófia begyöpösödött, konzervatív (talán még annál is rosszabb) gondolatrendszere elfojtott mindenféle emberi ösztönt és örömöt. A szexuális aktus például a misszionárius pózban elhelyezkedő két homo sapiens, szigorúan alkalmi jelleggel, örömforrás nélkül, a humánum fennmaradása érdekében véghezvitt szükséges cselekedetként volt számon tartva. Freud azonban átlátott a szitán. Ő tudta, hogy le kell rántani a leplet erről az alattomos képmutatásról, melyet a modern Európa képviselt. 

Freud gondolataival akkora rést ütött a felsőosztály cukormázán, hogy az nyomban szilánkosra tört. Ő nem beszélt racionálisan gondolkodó, Istenhez hasonlatos, tökéletes individuumokról. Az ember halandó, primitív élőlény, akinek életét olyan veleszületett ösztönök és egyéb késztetések irányítják, melyeknek legtöbbször tudatában sincs. Hát hol itt a racionalitás, az eszménykép, az emberi halhatatlanság? Sehol, hisz az emberi ego azóta is haldoklik. Nem volt elég Kopernikusz csapása vagy Darwin hasba ütése, Freud megadta a kegyelemdöfést is. De mi az amitől Freud elméleteit mégis imádjuk? Véleményem szerint a könnyed érthetősége és hátborzongató misztikája miatt. Bennük valahogyan önmagunkra ismerünk, értelmet találunk viselkedésünk legapróbb mozzanataira is. A mai bejegyzésben két modellt mutatok be, melyek nagy valószínűséggel Freud legelegánsabb és legnépszerűbb gondolataihoz tartoznak.

Vessünk is egy pillantást a következő ábrára, ami könnyed eleganciával mutatja be a freudi lélek ún. topografikus modelljét.

Tudattalan: Ez a rész a pokol birodalma, Lucifer dolgozószobája. Minden ami szorongással, fájdalommal, konfliktussal telített, itt foglal helyet. „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”, írja Dante. Ebben a szférába kerülnek azon impulzusok, melyeket valamilyen úton-módon fenyegetőnek észleltünk és ennélfogva teljes mértékben száműztünk a tudattalanba. Mivel Freud szerint a tudattalan és a tudatelőttes határán egy ún. egyirányú mentális kapu található, a tudattalan impulzusok nem képesek tudatosulni. Amit érdemes megjegyezni, hogy ezen elfojtott gondolatok és érzelmek (bármi legyen is az) nem szűnnek meg, hanem folyamatosan befolyásolja az egyén viselkedését. Itt olyan félelmekre, akaratlan reakciókra kell gondolnunk, melyek magyarázatára nem vagyunk képesek.

Tudatelőttes: Ha valami itt helyezkedik el, akkor nincsen nagy baj. Az itt elhelyezkedő elemek éppenséggel kívül esnek a tudatoson, de felidézhetőek. Itt olyan dolgokra, eseményekre kell gondolnunk, melyeket kis gondolkodás után fel tudunk idézni.

Tudatos: Idesoroljuk mindazt, amit itt és most tudunk. Külvilági behatások érzékelése és észlelése, gondolatok alkotása a világról. Egyszóval minden aminek tudatában vagyunk.

Nos, mint korábban már említettem a tudattalan impulzusokat azért nevezzük tudattalannak, mert azok tudatosítása nem lehetséges. Ezzel ellentétben a tudatos és tudatelőttes szféra elemeinek átjárása egymás közt lehetségesek. A tudatos és tudatelőttes elemek, amennyiben az fenyegető számunkra, képesek vagyunk a tudattalanba száműzni (lásd az első ábrát).

Freud másik nagyratörő munkája a személyiség strukturális modelljének megalkotása. Ez gyakorlatilag az előzőekben leírt topografikus modell kiegészítéseként értelmezendő. E modell három összetevője az ösztönén (avagy id), én (ego) és a felettes én (szuperego). Az alábbi ábra bemutatja, hogy hogyan is néz ki ez a gyakorlatban.

Ösztönén (ID): Énünk legprimitívebb, legállatibb része, a személyiség katalizátora. A topografikus modell tudattalan részével analóg rész, pontosabban ott foglal helyet. Az ösztöneink, vágyaink, szükségleteink mind itt bolyonganak arra várva, hogy kielégüljenek. Nos, ha az ösztönénen múlna személyiségünk működése, akkor az az örömelvnek megfelelően mindig a 100%-os kisülésre törekedne. Itt gondolhatunk az éhségre, szomjúságra, szexualitásra, agresszióra és még sorolhatnám. De mi az ami emberré tesz bennünket? Mi az a plusz, ami miatt nem engedelmeskedünk lényünk e primitív összetevőjének?

Én (EGO): Az én felelős azért, hogy énünk megfelelő módon küzdjön meg az objektív valóság állította akadályokkal. Az itt található folyamatok az ösztönén (id) energiáinak adekvát kifejeződését segítik. Magyarul: figyelembe veszi mindazon jelen környezeti tényezőket,  amelyek körülvesznek bennünket. A hamburgerezőbe betérve nem megyünk oda az első asztalhoz, vágjuk pofán az ott helyet foglaló Bélát, mert rossz napunk volt, aztán esszük meg a hamburgerét és isszuk meg a kóláját. Ezután fiziológiai szükségletünknek eleget téve beállunk a sarokba és elengedjük záróizmainkat. Nyilvánvalóan ez nem így működik. Az én tehát bizonyos kontrollfunkciót lát el a személyiségen belül. Elhelyezkedése a tudatos és tudatelőttes szférába tehető.

Felettes én (SZUPEREGO): Ez személyiségünk „legemberibb” része. Minden társadalmi norma, erkölcs és elvárás itt foglal helyet. Amit szüleinktől, felnőttektől, tanároktól, nevelőktől sajátítottunk el. Két alrendszere az énideál, mely azokat az összetevőket tartalmazza, amit az egyén célként tűz ki maga elé (pl. olyan okos akarok lenni, mint az apukám) és a lelkiismeret, ami a helytelen dolgok felismerését segíti (pl. nem szabad az asztalnál teli szájjal beszélni). Módja lehet tudatos, de akár tudattalan is (pl. ha nem tudjuk miért érzünk bűntudatot). Az ego-nál annyival több, hogy nem racionális, hanem már morális síkon gondolkodik.

Bár a szakvélemény nem fogadta túl lelkesen az olyan fogalmakat, mint a „tudattalan” vagy „ösztönén”, Freud kétségkívül képes volt hatást gyakorolni a művészetektől a tudományokig az élet minden területére. Legfőbb célja az volt, hogy a korszellem képmutatását leleplezze, felhívja a figyelmet arra, hogy ugyanolyan állati lények vagyunk, mind bármilyen élő organizmus ezen a bolygón.

Elméletének attraktivitását mi sem bizonyítja jobban, minthogy maga Einstein is felfigyelt rá és levelezésbe is kezdett Freuddal. (Ehhez kapcsolódóan szívből ajánlom a ,,Háború, de miért?” című rövidke könyvet. )

Nem volt célom egy teljes mértékben kielégítő összefoglalót írni Freud munkájáról, hisz annak kifejtése jóval több időt és kitartást igényelt volna, de a továbbiakban egyéb érdekes pszichológiai témák mellett igyekszem a freudi témakör részletesebb kifejtésére is. Folytatás hamarosan!

Köszönöm, hogy elolvastad a bejegyzésem!

Felhasznált irodalmak és egyéb érdekességek a témához kapcsolódóan:

Charles S. Carver & Michael F Scheier: Személyiségpszichológia, Osiris kiadó, Budapest, 2006.

Atkinson & Hilgard: Pszichológia, Osiris kiadó, Budapest, 2005.

Sigmund Freud: Bevezetés a pszichoanalízisbe, Gondolat kiadó, Budapest, 1994.

Sigmund Freud: Álomfejtés, Helikon kiadó, Budapest, 1993.